2. fejezet: Vérfakasok

Megtudhatjuk, hogyan lett Jacob ilyen.

2. fejezet: Vérfarkasok

6 évvel korábban…

Miután megláttam az esküvői meghívót és Edward levelét végleg rá kellett jönnöm, hogy elvesztettem azt a lányt, akit szeretek. Ő hozzá fog menni egy vámpírhoz és át fog alakulni várszívóvá. Most már semmit sem tehetek annak érdekében, hogy megakadályozzam a dolgot. Bellából vámpír lesz, így megszűnik dobogni a szíve, ami tele van jósággal. Egyedül csak magamat okolhattam ezért, mert nem sikerült megállítanom Őt. Soha többé nem akarok visszatérni oda.

Nem akarom életem szerelmét egy élőhalottként látni. Nem is tudom, hogy miért tartom Őt életem szerelmének, mikor nem történt meg a bevésődés. Vagy talán mégis megtörtént és én nem vettem észre? Ettől a gondolattól még jobban rákapcsoltam, hogy messzebb kerüljek Cullenéktől, a falkától és Bellától. Hálás lehetnék, amiért Sam leállította a többieket, de nem hiszem, hogy valaha is visszatérnék oda.

Már három napja csak futok, mint egy őrült, de ez sem segít lelkem gyógyításában. Azt hittem, hogy farkasként, majd könnyebb lesz elviselni a fájdalmat, azonban tévedtem. Szívem most is ugyanúgy fájt, mint, mikor megláttam a levelet. Még mindig Bella csókja, valamint az a jelent játszódott le bennem, hogy a csata után közli, miszerint Edwardot választja. Utána is bíztam bolondfejemmel, hátha tudok változtatni a dolgok mentén, de erre sosem volt esélyem. Őt megfertőzte egy vérszopó alattomos módon, aki elhagyta, majd később visszaédesgette magát Hozzá.
Nem aludtam egy percet se az elmúlt három napban. Visz előre a büszkeség, hogy magam mögött hagyjam a múltat. Új életet fogok kezdeni valahol a vadonban farkasként. Soha többé nem szeretnék visszaváltozni emberré. Számításaim szerint nemsokára a kanadai határt újra elhagyva, mindjárt Alaszkába jutok. Első tervem az volt, hogy Európába megyek Oroszországon keresztül, ám az elképesztő hideg, majdnem keresztülhúzta a számításaimat. Némi elbizonytalanodás után rájöttem, ha megfagyok azzal is csak jól járnék. Legalább nem gondolnék folyton Bellára. Nincsen nálam szánalmasabb teremtmény a Földön. Itt sírok egy lány után, ki igazából sohasem szeretett.

Még mindig nem értem, viszont, hogy minek csókolt meg. Nem tudom épp ésszel felfogni, hogyan választhatta azt a vérszopót. Miért nem voltam, neki elég jó? A gyűlöletem a vámpírok iránt újra felizzott. Futásközben arra lettem figyelmes, egy őz rohan el előttem. Megérezve a vadat utána vetemedtem, hogy elejtsem.  Szükségem volt némi élelemre is, bár még nem öltem farkasként vámpíron kívül senkit, most muszáj volt megpróbálnom elejtenem ezt az állatot.

Végtére is, miként legyek vadonban élő jószág, ha egy ilyen kis őzet sem tudok elkapni. Edward iránti haragom megkettőzte a maradék erőmet, így egy hatalmas ugrással utolértem a vadat. Átharaptam a torkát, majd lakmározni kezdtem belőle. Eleinte furcsa érzés volt a nyers húst enni, hiszen az otthoni koszthoz voltam hozzászokva, de szép lassan megszoktam. Egyre jobban esett a vadhús. Nyilván közrejátszott az is, hogy napok óta nem vettem élelmet magamhoz, mégsem csak ez lehetett az oka. Miután végeztem az őzzel megláttam, egy kis patakot magam előtt.


Jó sokat ittam, aztán hirtelen elnyomott az álom. Tele hassal dőltem le, ellenben nem gondolom, hogy ezért álmodtam megint Bellával. Az álmomban újra Bella szobáján volt, amikor már majdnem csókolóztunk és jött Edward. A vérszopó elragadta Őt ki az ablakon. Bella kétségbeesetten kiáltott, hogy segítsek neki, viszont lefagytam a döbbenettől. Mire az ablakhoz értem azon két alak repült be felém. Az egyik Edward volt, míg a másik a „vámpír-Bella”, aki következőket mondta:
- Mégis, hogyan hihetted azt, hogy téged választalak helyette? Ő sokkal jobb nálad! Te sose fogsz a nyomába érni! – köpte a szavakat az arcomba Bella.
Akkor riadtam fel, amikor Bella és Edward belém mélyesztették fogaikat.
Szemem gyorsan pattant fel. Sokára járhatott az idő, mivel a Nap már magasan volt. Folytattam tovább utamat, de már normál tempóban. Egyszer csak az az érzésem támadt, mintha követnének. Többször is hátra pillantottam, ám senkit nem láttam. Először azt képzeltem, valaki a falkából utánam jött, de ez teljesen abszurd lenne.

 Mivel, ha mégis utánam jött volna valaki, akkor hallottam, volna a gondolatait. Legyőzve a paranoiámat tovább mentem. Ahogy haladtam előre a semmiből rám támadt valami a semmiből. Ekkor már tudtam, hogy egy vámpír az. Gyorsan megfordulva sikerült leterítenem a nőstény. Elkaptam a lábát és egy fához hajítottam. Fölé tornyosultam, hogy minden fájdalmamat rajta vezessem le, csakhogy az oldalamban megéreztem a hideg fogakat. Abban a pillanatban elsötétült a világ és elájultam.

Egy hideg barlangban tértem magamhoz emberalakban. Az első, amit megpillantottam két vámpírnak a karóba húzott feje volt. A jobboldalit rögtön felismertem, mert azt a nőstényt csaptam a fához. Mellette nyilván a párja feje lehetett. Ekkor jutott eszembe, miként lehetek még mindig életben. Kitisztult látásommal jobban körbenéztem és megláttam, hogy egy tűz körül farkasok ülnek.

Ezek a farkasok a falkatagjaimmal ellentétben sokkal nagyobbak voltak. Jobban szemügyre véve azt is sikerült megállapítanom, hogy ezek két lábon járnak.
Ekkor az egyik észrevett:
- Nézzétek, magához tért! Jason, adj neki ételt és vizet!
A Jason nevű egyed felállt és adott élelmet. Nem törődve azzal, hogy kik ezek elfogadtam a táplálékot. Miután végeztem az eledel elfogyasztásával vettem a bátorságot és odamentem hozzájuk.

- Köszönöm, hogy az ételt és, hogy megmentettek tőlük – mutattam a két fejre.
- Pattanj, le fiam sok megbeszélni valónk van! – utasított az, aki észrevette, hogy magamhoz tértem.
Helyet foglalva bukott ki az első, ami eszembe jutott:
- Kik vagytok ti?
- Vérfarkasok vagyunk – felelte a „főnök”.
- Akárcsak én.
- Nem, Jacob. Te nem vagy vérfarkas. Te csak alakváltó vagy.
- Mi a különbség? – néztem rá nagy szemekkel.
- Az alakváltók emberek, akik farkassá alakulnak, míg a vérfarkasok, pedig emberré, ha kedvük tartja.
- Én ezt nem értem! Egyáltalán, miért segítettek nekem és honnan tudjátok a nevem? – kérdeztem értetlenkedve.
- A nevem Max és mindent tudunk rólad Jacob! Tudjuk miért jöttél el otthon.
- Mégis honnan?
- Dédapád, Ephraim Black is egy volt közülünk. Ő a vérfarkasok vezére és egyben jó barátom volt. Erről senki nem beszélt neked, mert dédapád elhagyott minket, hogy alakváltó legyen. Az alakváltók és a vérfarkasok unokatestvérek. Egykoron összetartoztunk, de nézeteltéréseink támadtak a vámpírokat illetően.
- Hogy érted ezt?
- Dédapád szerint nem kellett, volna az összes vámpírt megölni, csupán azokat, melyek embert ölnek. A „vegetáriánusokat” meg kell kímélni, mint például a Culleneket.
A név hallatán elfogott a düh.
- A szokásjogalapján téged illett az alfa hím szerepe. Benned is őt van, hogy vérfarkassá válj. Azt szeretnénk, ha győzelemre vezetnél minket a vérszopók ellen! Így te is megbosszulhatnád, hogy elhagyott a szerelmed.
Szavai hallatán egy bizsergés futott végig a hátamon. Éreztem, hogy egész testemben megremegek. Egyáltalán nem volt hasonlítható ahhoz, mikor „sima farkassá” váltam. Ezt észrevette Max is:
- Úgy látom elfogadta a sorsát. Nem is kellett sokat győzködni – húzta széles mosolyra farkas pofáját.